Miért éppen én?

Amikor valakit egy eljárás alanyává tesz a jog, különösen, ha az büntetőeljárás, arra gondol: miért pont én?! Már maga az a tény, hogy eljárás alá vontak valakit, bizonyos mértékig kirekeszti a társadalomból. Az Alkotmány kimondja: minden ember ártatlan, amíg jogerős bírósági ítélet az ellenkezőjét ki nem mondja. De azt nem mondja az Alkotmány, hogy a bíróságnak ugyanolyan tisztelettel kell bánnia a vádlottal is, mint a sértettel és tanúival. Utólag ugyanis azért nem tud elégtételt adni a bíróság, mert nem engedte érvelni a tárgyaláson a saját ügyében őt. Akkor sem, ha a terhére rótt cselekmény vádja alól a végén felmentik.

Vagy ki adja vissza annak az embernek a becsületét a felmentő ítélet után, akit rabszíjon vezettek kihallgatásokra, tárgyalásokra, igazságügyi orvostani vizsgálatokra, a legnagyobb médianyilvánosság közepette? Senki. De a magyarországi eljárási rend olyan, ami a vád alá helyezettet eleve bűnösként kezeli s stigmát nyom rá. Feljelentésekre szocializált országunkban elég egy rosszindulatú szomszéd, egy haragos, egy önnön kudarcai miatt a másikon elégtételt venni akaró gyenge ember, s igenis bárkivel megtörténhet, hogy a büntetőbíróságon találja magát. Meglehet, rosszakarója meg ott ül az egyébként nyilvános tárgyaláson a nézői padsorokban, sőt. Utóbb, más helyzetben, eredeti összefüggéseiből kiragadva, szentenciaként idéz a tárgyaláson hallottakból. Igaza megmásíthatatlan tudatában. Mert neki nem kellett hozzá törvényes garanciákkal lefolytatott bírósági eljárás, illetve a "hallgattassék meg a másik fél is" - elvének tisztessége, hogy eldöntse: bűnös-e a terhelt. Ő már ítélt. Ő teljes bizonyossággal "tudja", hogy az eljárás alá vont bűnős, s már csak azt nem érti: miért nem négyelték még fel büntetésül. Vannak ilyen jogesetek.

Mindenki ismer ilyen kinyilatkoztató embereket a környezetében. Sokan azonosulnak is velük. De csak addig, amíg egyszer saját maguk vagy közeli hozzátartozójuk vagy valaki a szűk környezetükből nem lesz ilyen eljárás alanya. Akkor megváltozik a dolgok optikája. Ott ülni a vádlottak padján és remegő lábakkal, idegen embereknek bizonygatni olyan evidenciákat, amiket "mindenki tud és tanúsíthat", miközben persze akik tanúsíthatnák, nincsenek ott. Vagy éppen ellenkezőleg! Ott vannak, de időközben a vádlók oldalára ültek. Embert próbáló helyzet.

Amikor a közvélemény egy-egy korrupciós ügy, erőszakos bűncselekmény vagy akár híres ember balesete kapcsán olyan nagy magabiztossággal, a tények, a körülmények teljes ismerete nélkül, gyakran a bulvársajtó "tényfeltárására" hagyatkozva ítéletet mond, előítéletből teszi ezt. Állásfoglalásának semmi köze a joghoz, a jogszerűséghez és az igazsághoz. Ahhoz az igazsághoz, amit a saját életére vonatkoztatva mindenki olyan bőszen számon kér. Mintha igazsága csak neki lenne, a megvádoltnak szinte már az élethez való joga is elveszett volna magával a ténnyel, hogy valamikor valakik rámutattak: te ez vagy az vagy... Függetlenül a vád tárgyától. Nem azokról van itt szó, akiket tetten értek vagy önként, minden kényszer nélkül beismerő vallomást tettek. Az tiszta képlet. De kiszámítható, tisztességes eljárási szabályok nekik is kijárnak.

Ilyenkor van felbecsülhetetlen értéke a jogbiztonságnak. Erre valók az eljárási szabályok. De amíg mi magunk nem kerülünk ilyen helyzetbe, alig érezhetjük át ezt. Hogy mennyire nem mindegy, ha egy gyanúsított, jogerős bírósági ítélet nélkül, akár három évet is ülhet börtönben, mint jelenleg. Mert így semmi nem kényszeríti a nyomozóhatóságot a gyorsabb és eredményesebb munkára, a bíróságot az időben is reális eljárás lefolytatására. Az új tervek szerint a gyanúsítástól a jogerős ítéletig tarthatnák előzetes letartóztatásban a terheltet. Mintegy előrehozott büntetésül. Azt is, akit végül bűncselekmény hiányában felmentenek majd. Ezeket a szempontokat is érdemes mérlegelni, amikor az ember állást foglal különböző bűnügyekben. Mert bármelyikünkkel megtörténhet, hogy egyszer mi kényszerülünk majd feltenni a kérdést magunknak, illetve a környezetünknek: miért éppen én?

Jogtörő

Egy (jogi) nyelv vagy kettő

Életem első óráján a jogi egyetemen azt mondta az előadó, hogy egy dolgot mindjárt szeretne tisztázni velünk. Ha azt gondoljuk, hogy a jog és az igazság valamilyen viszonyban is van egymással, akkor tévedünk. Mert nincs. Az igazság érzelmi kérdés, és egy kicsit morális. A jog az egészen más. A jog tudomány, sajátos törvényszerűségekkel, amelyeket a kívülállók csak alig képesek fölfogni. Ezért nem is kell nagyon terhelni az embereket ezzel. Különben is, az emberek a törvényeket sem értik, nem tudják a szövegét értelmezni, ahogy a joghallgatók sem. Sokszor még a záróvizsgák előtt sem. Nem volt nevetés a teremben, pedig legalább négyszázan ültünk ott a nagy előadóban. Hideg zuhanyként ért bennünket ez a nyers igazság. Aztán másfél évvel később volt még egy hasonlóan kellemetlen élményünk. Az első büntetőjog előadáson a tanárnő közölte: ezentúl jórészt latinul fog beszélni. Mikor valaki megkérdezte tőle, miért, azt válaszolta: mert mi, jogtudó emberek, egy különleges kaszthoz tartozunk, és az együvé tartozásunkat a közös nyelvvel is kifejezzük. Már akkor arra gondoltam, de persze nem mertem föltenni a kérdést hangosan, hogy akkor hogyan fogjuk megértetni magunkat az ügyfelekkel? Egyáltalán hogyan értetik meg ők magukat az igazságszolgáltatás fórumain, ha a "tanult" emberek saját tudományukkal kapcsolatban csak az általuk ismert nyelven hajlandóak kommunikálni? Hát, ez rejtély. Aztán az évek alatt a jogi egyetemen is kiderült, nem ennyire rossz a helyzet. A jogszabályokat érthető magyar nyelven írják, és az ügyvéd ügyfelével, illetve a jogász a hivatalokkal ugyancsak az állam hivatalos nyelvén beszél, s viszonylag kevés latin kifejezést használ e közben. Akkor még nem gondoltunk rá, hogy a legkevésbé a latin és a magyar nyelv különbsége okozza a gondot. Nekünk és az állampolgároknak. Mindenkinek, akinek dolga akad a joggal. Pedig előbb-utóbb mindenkinek dolga akad vele. Itt van mindjárt a fogantatás, majd a "pocaklakás" időszaka, amikor még nincs szánk és nincs hangunk, hogy kiköveteljük a jogainkat vagy akár visszautasítsuk a kötelezettségeinket, azok mégis keletkeztek. Csupán azzal a ténnyel, hogy mi megfogantunk és ott fejlődünk egy már élő, lélegző emberi szervezetben. Szülőanyánk testében. Még meg sem születtünk, de máris reménybeli örökösökként "létezünk", ha jövendő szülőinkkel netán valami történne, mondjuk, meghalnának, mielőtt mi kidugjuk a fejünket a világra. Mert a jog már tud rólunk. És mi sem tehetünk úgy, mintha nem létezne. És anyánk és apánk sem tehet úgy. Mert ha egyszer itt vagyunk a földön, egy társadalom tagjaiként, a kényszerek veszik át az uralmat az életünk fölött. És ez ellen nem tehetünk semmit. Pedig ebben nem az lesz a legnagyobb gondunk, hogy vajon egy nyelvet beszélünk-e majd az igazságszolgáltatás embereivel. Bárcsak ez lenne az ember legnagyobb problémája az igazságszolgáltatással!

Jogtörő