Miért éppen én?

Amikor valakit egy eljárás alanyává tesz a jog, különösen, ha az büntetőeljárás, arra gondol: miért pont én?! Már maga az a tény, hogy eljárás alá vontak valakit, bizonyos mértékig kirekeszti a társadalomból. Az Alkotmány kimondja: minden ember ártatlan, amíg jogerős bírósági ítélet az ellenkezőjét ki nem mondja. De azt nem mondja az Alkotmány, hogy a bíróságnak ugyanolyan tisztelettel kell bánnia a vádlottal is, mint a sértettel és tanúival. Utólag ugyanis azért nem tud elégtételt adni a bíróság, mert nem engedte érvelni a tárgyaláson a saját ügyében őt. Akkor sem, ha a terhére rótt cselekmény vádja alól a végén felmentik.

Vagy ki adja vissza annak az embernek a becsületét a felmentő ítélet után, akit rabszíjon vezettek kihallgatásokra, tárgyalásokra, igazságügyi orvostani vizsgálatokra, a legnagyobb médianyilvánosság közepette? Senki. De a magyarországi eljárási rend olyan, ami a vád alá helyezettet eleve bűnösként kezeli s stigmát nyom rá. Feljelentésekre szocializált országunkban elég egy rosszindulatú szomszéd, egy haragos, egy önnön kudarcai miatt a másikon elégtételt venni akaró gyenge ember, s igenis bárkivel megtörténhet, hogy a büntetőbíróságon találja magát. Meglehet, rosszakarója meg ott ül az egyébként nyilvános tárgyaláson a nézői padsorokban, sőt. Utóbb, más helyzetben, eredeti összefüggéseiből kiragadva, szentenciaként idéz a tárgyaláson hallottakból. Igaza megmásíthatatlan tudatában. Mert neki nem kellett hozzá törvényes garanciákkal lefolytatott bírósági eljárás, illetve a "hallgattassék meg a másik fél is" - elvének tisztessége, hogy eldöntse: bűnös-e a terhelt. Ő már ítélt. Ő teljes bizonyossággal "tudja", hogy az eljárás alá vont bűnős, s már csak azt nem érti: miért nem négyelték még fel büntetésül. Vannak ilyen jogesetek.

Mindenki ismer ilyen kinyilatkoztató embereket a környezetében. Sokan azonosulnak is velük. De csak addig, amíg egyszer saját maguk vagy közeli hozzátartozójuk vagy valaki a szűk környezetükből nem lesz ilyen eljárás alanya. Akkor megváltozik a dolgok optikája. Ott ülni a vádlottak padján és remegő lábakkal, idegen embereknek bizonygatni olyan evidenciákat, amiket "mindenki tud és tanúsíthat", miközben persze akik tanúsíthatnák, nincsenek ott. Vagy éppen ellenkezőleg! Ott vannak, de időközben a vádlók oldalára ültek. Embert próbáló helyzet.

Amikor a közvélemény egy-egy korrupciós ügy, erőszakos bűncselekmény vagy akár híres ember balesete kapcsán olyan nagy magabiztossággal, a tények, a körülmények teljes ismerete nélkül, gyakran a bulvársajtó "tényfeltárására" hagyatkozva ítéletet mond, előítéletből teszi ezt. Állásfoglalásának semmi köze a joghoz, a jogszerűséghez és az igazsághoz. Ahhoz az igazsághoz, amit a saját életére vonatkoztatva mindenki olyan bőszen számon kér. Mintha igazsága csak neki lenne, a megvádoltnak szinte már az élethez való joga is elveszett volna magával a ténnyel, hogy valamikor valakik rámutattak: te ez vagy az vagy... Függetlenül a vád tárgyától. Nem azokról van itt szó, akiket tetten értek vagy önként, minden kényszer nélkül beismerő vallomást tettek. Az tiszta képlet. De kiszámítható, tisztességes eljárási szabályok nekik is kijárnak.

Ilyenkor van felbecsülhetetlen értéke a jogbiztonságnak. Erre valók az eljárási szabályok. De amíg mi magunk nem kerülünk ilyen helyzetbe, alig érezhetjük át ezt. Hogy mennyire nem mindegy, ha egy gyanúsított, jogerős bírósági ítélet nélkül, akár három évet is ülhet börtönben, mint jelenleg. Mert így semmi nem kényszeríti a nyomozóhatóságot a gyorsabb és eredményesebb munkára, a bíróságot az időben is reális eljárás lefolytatására. Az új tervek szerint a gyanúsítástól a jogerős ítéletig tarthatnák előzetes letartóztatásban a terheltet. Mintegy előrehozott büntetésül. Azt is, akit végül bűncselekmény hiányában felmentenek majd. Ezeket a szempontokat is érdemes mérlegelni, amikor az ember állást foglal különböző bűnügyekben. Mert bármelyikünkkel megtörténhet, hogy egyszer mi kényszerülünk majd feltenni a kérdést magunknak, illetve a környezetünknek: miért éppen én?

Jogtörő