Adatvédelem, joghatóság

Adatvédelmi problémák, megkérdőjelezhető szerződési feltételek, joghatósági problémák. Néhány azok közül, amelyek a leginkább foglalkoztatnák a közösségi média több millió magyarországi felhasználóját, feltéve, ha ismernék ezeknek a jogi vonatkozásoknak a valódi súlyát. De többnyire nem ismerik. Azt írja a Facebook-on, a többi megszólalása szerint egyébként értelmes, kifejezetten sikeres, on-line vállalkozást futtató felhasználó, hogy nem érti ezt az adatvédelmi mizériát. Elveszi a személyi adatait a bank, a biztosító, fölírja a rendőr. A Facebook is nyilvántartja azokat. Mi itt a probléma? A probléma a törvényes keretek, a személyes hozzájárulás és az adatkezelési eljárás mikéntjében keresendő. A joghatóságról nem is beszélve, ha netán jogsértésre kerülne sor. Mindjárt az első probléma, hogy nem mondhatom az egyén helyett: állampolgár, mert ugyan melyik ország állampolgárának az érdekeit védi adatvédelmi szabályzatával a Facebook, amely majdnem az összes ENSZ-tagállamból tudhat magáénak felhasználókat? Ahány ország, annyi adatvédelmi jogszabály. Már ahol van ilyen. Magyarországon van, ha többször módosították is. Az 1992. évi LXIII. törvény a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról. E törvénynek már az 1. § (1) bekezdése így fogalmaz: "E törvény célja annak biztosítása, hogy személyes adatával mindenki maga rendelkezzen." Mármint azon a földrajzi területen, amelyen a jogalkalmazónak arra joghatósága van. Vagyis ez esetben Magyarország területén. Mi van akkor azonban, ha külföldi szolgáltató internetes oldalán kommunikál valaki? Vajon valóban saját maga rendelkezik személyes adataival a felhasználó, ha beregisztrál például a Twitter oldalára, ott különböző bejegyzéseket tesz az üzenőfalára, amit aztán pillanatokon belül sok másik oldalon láthat viszont? Gondoljunk csak a Twitter és a Facebook közötti átjárásra vagy a Google keresőjére. Mivel a Google keresője befogja ezeket a posztokat, az bárki számára azonnal publikussá válik. Nem csak azok olvashatják tehát, akiknek azt a gondolatot szánta, hanem gyakorlatilag a földgolyón bárki, aki internetet használ. De leginkább a szomszédja, a főnöke, a gyereke, az apja és a haragosa. Vagyis bárki olyan is, akit nem feltétlenül szeretett volna beavatni a gondolataiba. Így hiába állíthatja be tehát az egyes kommunikációs szinteket az oldalán. A Google keresője révén rögvest széles körben nyilvánossá válnak a közlései. Álságos tehát a magyarázat a beállítások lehetőségéről. Pedig olyan szépen belefogalmazzák ezt az Általános Szerződési Feltételekbe ezek az oldalak. És a felhasználó, alaposabb megfontolás nélkül, simán beikszel vagy kipipál, mert mi mást is tehetne? Különben nem használhatja az információs világnak eme valóban jótékony eszközeit, csatornáit. Csakhogy az ezeket a közösségi oldalakat üzemeltető vállalatok mind tőlünk távoli, idegen országban működnek, a szerverek, amelyek a gondolatainkat rögzítik, illetve továbbítják, nem Magyarország területén vannak. A jelenleg érvényes nemzetközi megállapodások szerint a jogvitás ügyekben joghatóságra a szerver fellelésének (földrajzi) helyén hatályos jog szerint van mód. Ez az esetek többségében az Egyesült Államok. Próbálta már valaki innen, Magyarországról, amerikai bíróság előtt valamilyen jogát érvényesíteni? Elég csak az ismert szélsőjobboldali internetes portál jogsértéseire gondolni. Már szinte a teljes magyarországi bírói kar nevét, lakcímét és telefonszámát közzé tették az oldalukon, és még mindig csak bürokratikus jegyzékváltásoknál tartott az ügy az amerikai hatóságokkal. Magyarországnak semmilyen joghatósága nincs arra, hogy leszedessen a mi törvényeink szerint jogsértő tartalmat egy amerikai szerverről. A Twitter San Francisco-i vállalat, a Facebook, a MySpace szintúgy az amerikai kontinensen található. A Google is. Vajon mekkora kockázatot hajlandóak a felhasználók vállalni a személyes adataikkal, azért, hogy ne maradjanak le az információs világ robbanásáról? És vajon megéri-e ez az ár?

Jogtörő